Csorba szarvak, kopott glóriák

A krimóban már minden a megszokott kerékvágásban haladt, mikor a férfi belépett az ajtón. Hatalmas, érthetetlen vigyor áradt szét sötétszőke borostától árnyékos arcán, kék szemében helyidegen öröm villant. Mélyet szippantott az olcsó sör, a kapadohány és a zsíros, túlsütött ételek nehéz, mindent belengő bűzéből, majd ruganyos léptekkel megindult a bárpult felé.

Menet közben barátságosan odabiccentett az őt bámuló rosszarcúaknak. Lefegyverző mosolyt küldött a pár fillérért fásultan dörgölőző lotyóknak. Elegáns mozdulattal szökkent át a rozsdás tócsán – csupán ennyi maradt az érkezése előtt lezajlott heveny lincselésből.

A bevonulását kísérő döbbent csend egészen addig tartott, amíg elérte a kocsma lelkét jelentő szúette, a beleállított késektől árkosra hasadozott pultot. Mire felkapaszkodott az egymás mellé sorakoztatott háromlábú székek egyikére, majd olyan élvezettel, mintha a világ legbecsesebb nektárját szürcsölné, hatalmasat húzott az orra elé penderített savanykás, zavaros sörrel teli korsóból, már a kutya sem foglalkozott vele.

Egyvalaki azonban mégis árgus szemmel figyelte minden mozdulatát. A homályban megbújó alak fekete szeme szikrát hányt egy pillanatra, ahogy visszatükrözte a pipájában izzó parázs vörös fényét; az asztalán heverő nyitott könyvben megszaporodott a szálkás betűk sora.

A pult előtt már foglalt volt egy szék. Az unottan könyöklő lány a szeme sarkából próbálta kivenni, mit körmölhet ilyen szorgalmasan az Árnyember, de hiába erőlködött, a mágikus betűk rejtve maradtak előtte.

– Micsoda éjszaka! – szólalt meg hirtelen a szőke. – Kedvem támadna mocskos dolgokat csinálni!

– Remélem, ezt nem nekem címezted.

– Miért ne? – fordult felé a férfi vigyorogva. A lány utálkozva jegyezte meg magában, hogy a másik mennyire túl: a szeme túl kék, a haja túl szőke, hogy túlságosan jóképű. – Csapnánk egy nagy murit. Bevezetnél minden apró kis titokba, én pedig megmutatnám a kiskapukat.

– Kösz, de nem – fanyalgott a lány. – Még ha keverednék is a magadfajtával, amit megjegyzem, ha százéletnyi kín várna rám, sem tennék ,akkor is ki kell ábrándítsalak: ismerek minden kiskaput. Benne van a munkaköri leírásomban.

– Tényleg, hogy is felejthettem el! – csapott a homlokára tettetett meglepődéssel a férfi. – És, ki a mai szerencsétlen kárhozásra ítélt?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát. – Ma nem dolgozom.

– Az meg hogy lehet? Mi van a mondással, miszerint az ördög soha nem alszik?

– Ő lehet, hogy nem. Én mindenesetre szarok az egészre. És te mi járatban? Nem fogsz találni egyetlen megmentésre szoruló lelket sem.

– Mondjuk úgy, unom már a jótéteket. Ez itt sokkal izgalmasabb – vigyorodott el újra, majd éhes tekintettel végigmérte a lányt.

Az árnyakba burkolózott alak megszuttyogtatta pipáját, mire további izzó betűk jelentek meg a könyv lapjain.

A lány szemében egy pillanatra pokoltűz lobbant, a szőke azonban zavartalanul folytatta.

– Tehát? Felforgatjuk ezt a lebujt? Én elvakítom őket, te meg füstködbe burkolsz mindent. Vagy fordítva, ahogy tetszik.

– Mire fel ez a nagy rombolhatnék? – kérdezte, lustán a hátára rázva kunkorodó, vörös-fekete tincseit. A mozdulatra kisebb fajta verekedés tört ki a kocsma közönségének soraiban. Mindenki úgy vélte, személyes biztatást kapott a feszes combú, darázsderekú, fiatal szépségtől, aki külön őt kérte fel ezáltal, hogy óvja erényét a lihegő bunkóktól. – Egyébként meg, amint látod – tette hozzá felvont szemöldökkel –, nincs szükségem a segítségedre.

– Á, szex. Milyen eredeti – húzta el a száját a férfi, és bár az igézet az ő zsigereit is megrángatta, mégis gúnyolódva folytatta. – Nem unod még ezeket az évezredes, elcsépelt trükköket?

– Azóta működik, hogy az a marha először nyafogott a magány miatt – vont vállat a lány. – Miért kéne változtatni bármin is?

– A mestered ettől függetlenül lehetne egy kicsit kreatívabb. Szívesen mutatok pár új fogást, már ha érted, mire gondolok.

A lány összehúzta a szemét a sokat sejtető kacsintásra, majd lopva a homály lepte sarokra pillantott, és a folyamatosan izzó lapok láttán közelebb hajolt a másikhoz.

– Ugye tudod, hogy figyelnek minket? – A férfi nemtörődöm bólintása halk kacajra késztette. Az ivóban újfent tömegverekedés tört ki, a díszes kompánia minden egyes tagja úgy vélte, csakis neki szól a ragyogó ifjú hölgy bátorítása.

Beszélgetőpartnere érdeklődve fordult hátra a recsegő bútorok, elfojtott kiáltások, tompa puffanások zajára. Épp jókor ahhoz, hogy lássa, hogyan kell szakszerűen szétverni egy széket egy tökéletesen kereknek tűnő, kopasz fejen. A korhadt fa ezernyi apró szilánkra fröccsent szét, a gömbfejnek azonban látszólag meg sem kottyant. Olyannyira nem, hogy torkon ragadta az önjelölt bútorasztalost és módszeresen nekiállt feltörölni vele a padlót.

Ekkor egy méretes asztal hasadt ketté raklapnyi hátán. Szinte oda sem pillantva elmarkolta az orvtámadó fülét és leterítette a felmosórongy gyanánt használt másik mellé. Egy pillanatra eltűnődött azok túlságosan egyforma vonásain, aztán tovább maszatolta a testvérpárral a szálkás burkolatot.

– Határozottan kedvelem a fickót – szólalt meg végül.

– Majdnem minden este így telik el. Iszom valahol párat, a közönség pedig elszórakoztat.

– És mi a jutalma a győztesnek?

– Hazakísérhet – mosolyodott el a lány sejtelmesen.

A férfi csak egy másodpercig habozott, pillantása hol a lányt falta fel, hol a még talpon maradtakat pásztázta, elvétve a szorgalmasan jegyzetelgető Árnyembert kémlelte. Aztán egy hajtással eltűntette a korsója alján lötyögő, húgymeleg sört és elegáns mozdulattal a sűrűjébe vetette magát.

Csak annyira volt egyenlő ez a küzdelem, amennyire egy hangyának van esélye az őt eltaposni készülő csizma ellen. A szőke férfi szinte átúszott a tagbaszakadt, jobban-kevésbé ittas alakok között, nyomában pedig megszaporodtak a rozsdálló tócsák.

A lotyók egyetlen hatalmas kebelként hullámzottak, megannyi torokból tört fel az elragadtatott, fülledt sóhaj a gyilkos tánc láttán. Még a lány fekete szíve is hevesebben dobogott, ahogy az aratást figyelte; ujjai önkéntelenül is megindultak az övén függő erszény felé, ahol a lélekbilincseket tartotta. Aztán hirtelen vége lett. A gyér világítású késdobálóban már csak a gömbfej dülöngélt, utolsókat rúgva. A szőke férfi megropogtatta a nyakát, átmozgatta vállait, nagyot nyújtott mindkét karján. Szeme kékjéből egyetlen pillanatra eltűnt a tiszta fehér fény, helyét a mindent elemésztő, éjsötét pokoltűz vette át.

A lány arcán színtiszta mohóság ömlött szét, ahogy lélegzet-visszafojtva, nesztelenül a padlóra csusszant.

Az Árnyember asztala felől folyamatos vörös derengés áradt.

Maga a Mindenség is megdermedt, mikor a gömbfejű martalóc elterült a kocsma poros padlóján, a férfi pedig diadalittasan tornyosult föléje. Aranyszín glóriája a másodperc töredékéig még fényesen izzott, aztán fokozatosan, ahogy az élet szivárgott el áldozatából, változott át kopottá, értéktelenné.

Ő mindebből semmit sem vett észre, csak állt ott, mélyeket szippantva az elillanó lélek aromájából, a lány viszont egy ragadozó magabiztosságával indult meg felé, körülötte örvényleni látszott a sötétség.

– Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet – szólalt meg a férfi rekedten, szeme felhős volt még a kioltott élet mámorától.

– És megérte?

– Igen, megérte – lehelte, tarkója lúdbőrös lett a búgó hangtól, torka kiszáradt a sosem ismert kéjt ígérő fekete szempártól.

– Akkor gyere, vedd hát el a jutalmadat – súgta a szájába a lány a futó csók közben.

Mint egy áramütés, úgy kúszott végig a gerincén az izgalom, ahogy magához húzta a karcsú női testet és szinte emberi módon vette birtokba a beígért nyereményt. Többéletnyi létezése alatt sem tapasztalt még annyi tüzet, vadságot és mégis puha ártatlanságot, amit ez a csók nyújtott. Csak falta a lány száját, élvezte melegét, az apró, hófehér fogak játékos harapásait.

Túl későn tisztult fel a tudata. Mire a halvány balsejtelem, ami végig ott motoszkált az agya hátsó zugában, utat tört magának, már nem volt menekvés. Döbbenten meredt bal kezére, a kék lánggal izzó bilincsre a csuklóján.

– Mikor azt mondtad, haza… – Nem tudta kimondani, nyelvét megbénította a felismerés.

– Pontosan – bólintott a lány ördögi vigyorral a szája szegletében. – Miért, mit gondoltál? Luxusvilla a hegyen? Menő belvárosi örömtanya?

– De a megállapodás…

– Rád már nem vonatkozik.

Mindketten felkapták a fejüket, mikor az Árnyember megjelent mellettük. Hangja érdes volt, kellemetlen, mint a levedlett, száraz kígyóbőr zörgése a napégette, halott fűben. Arcát a mennyezetről szűrődő fény ellenére is homály borította, csak szeme izzott fel időnként, ahogy beleszívott a szájában lógó hatalmas, ezüstveretes pipába. Lárvaszínű, túlságosan hosszú és csontos ujjai közt baljóslatúan feketéllett a Sorskönyv; a megszámlálhatatlanul sok év, ami alatt gazdáját szolgálta, fényesre merevítette a valaha illatos, puha bőrkötést.

Kurta mozdulattal ütötte fel a kemény borítót, majd átpörgetve a sárgára öregedett lapokat, megállapodott az aktuális ítéletnél és kántálni kezdett.

– Megszegted mestered első és legerősebb törvényét. Kitaszíttatsz az ő kegyelméből. Elveszted minden kiváltságodat. Száműzetsz örök időkre és fajtád legsúlyosabb büntetése lesz a jutalmad. – Szavai koppantak a néma csendben, nyomán a férfi egyre haloványabb lett: eltűnt haja csillogása, szeme igéző kékje; arca elszürkült, tartása megtört. A lány nagyot nyelt az átváltozást nézve, majd megköszörülve a torkát, alig hallhatóan megszólalt.

– Akkor teljesíted az alku rád eső részét?

– Az alkunk semmis – reccsent az Árnyember.

– Hogyan? – kapta fel dacosan a fejét. – Azt mondtad, szerezzek egy igaz lelket, egy tisztát és ragyogót! Szerezzek egy hatalmas zsákmányt és eltűnteted ezt a rettenetet itt! – Dühödten bökött a feje tetején megjelenő két, kicsorbult szarvra.

– Azt mondtam, szerezz egy ártatlant. Akármerről is szemlélem, ez a bilincs még véletlenül sem azt tartja fogva. Ezen kívül pedig, bár tudom, hogy szeretsz erről megfeledkezni, az egyezmény téged is köt. A két faj nem befolyásolhatja egymást, nem választhat prédát magának a másikból, nem keveredhet egymással. Neked sikerült mindhárom pontot megsértened, kiérdemelve ezzel fajtád legsúlyosabb büntetését, ami…

– A Pokolra kerülés? – szakította félbe, ám az Árnyemberről leperegtek gúnyosnak szánt szavai, zavartalanul folytatta.

– Az öröklét, a lélekbilincs fogságában. Elveszted bűbájodat, minden hatalmadat az emberek fölött. Elbocsátatsz mestered szolgálatából, s többé nem vagy más, csak egy puszta lélek. Kitaszíttatsz a halandók világába.

A férfi összerezzent, ahogy az ítélethirdetés után a Sorskönyv lapjai csattanva összezáródtak. Fásultan bámulta a mellette álló lányt: valódi, igézettől mentes, meggyötört arcát, az élettelenül lógó fekete tincseket, a fénytelenné vált sötét szempárt, a vértelen ajkakat.

Az, mintha csak megérezte volna a kutató tekintetet, kábán felemelte a fejét. Pillantása ide-oda vibrált a hasonlóan letaglózottnak tűnő szőke és a közönyösen pipázó Árnyember között.

Utóbbi unta meg végül a néma ácsorgást. Éjfekete köpenye alá rejtette kincsét, majd egyetlen szó vagy legalább bíztatónak szánt pipaszuttyogtatás nélkül felszívódott az árnyak közt.

Többnyire egymást nézték, ritkábban saját képmásukat a kék és ónix tükrökben. Az éjszaka telt, a sötétség sűrűsödött odakint, majd lassacskán vörössel, naranccsal, napsárgával a virradat is megérkezett.

A lány ocsúdott előbb, megborzongva a krimó ablakain beszűrődő fénytől, mely a hevenyészve összetákolt spalettákon át szitált a poros félhomályba. Társa azonban csak állt, arccal a vakító pászmák felé fordulva, tán még mindig az ítélettől, tán a többéletnyi megszokástól zsibbadtan.

Társ.

Epe tolult a nyelvére, ahogy a szót ízlelgette. Sosem volt társa, sosem volt senkije a bűbáján, a bilincsein és a mesterén kívül. Soha nem is érezte szükségét. Erre tessék.

Lepillantott jobbjára, ám a kék izzás eltűnt, a lánc láthatatlanná vált. Minden, ami emlékeztetőül maradt a balul elsült alkuból, a vékony ezüst karperec a csuklóján és a testét-lelkét kínzó üresség volt.

A szőkét is hasonló gondolatok rághatták, mert miután szemügyre vette saját karperecét, fanyar mosolyt próbálgatott, siralmas eredménnyel. Végül csak sóhajtott és karját kínálta.

Társak az örökkévalóságig? Milyen ironikus, gondolta a lány, és némán elfogadta a felé nyújtott férfi jobbot.

Egyszerre léptek ki az ajtón túli vakító napsütésbe, az új életüket rejtő idegen világba.

Régi életük maradványai ott maradtak a kocsma poros, rozsdálló tócsákkal tarkított padlóján.

Elszürkült, csorba szarvak, fakó, kopott glória.