A Pengék kovácsolásáról

Egy Korban, melyet egyesek a Dicsőség Korának neveztek, és ami oly rég elmúlt már, hogy talán meg sem történt, béke és egyetértés uralkodott Mytgarra népei felett. Az Istenek elégedetten szemlélték művüket, és szeretettel fordultak az általuk teremtett lények felé, szívük pedig dalolt azok fejlődése láttán.

Ekkortájt történt, hogy a távoli Goroth Szigetén egy ifjú, akit a falujában mindenki csak a Félkegyelműként emlegetett, a hegyekben tett kalandozása közepette beleesett egy hasadékba. Örökkévalóságnak tűnő ideig zuhant egyre mélyebbre a szűk résben, kiáltozása pedig lassacskán elhalt az ürességben. A feje felett a külvilág egyetlen halvány ponttá szűkült, míg végül teljesen magára maradt a végtelen sötétségben.

Biztos volt benne, hogy nem éli túl ezt a zuhanást, és magában már az Isteneket kezdte szólongatni, mikor váratlanul mintha puha, mégis erős kezek ragadták volna meg, lassan, biztonságban leeresztve valahová.

Rémülten pillantott körbe. Egy hatalmas barlangszerű üregben volt, melynek teteje messze a feje fölött boltosult, és most az a vájat is csak egy aprócska pontnak látszott, amelyen érkezett. A falak olyan simák voltak, mint a kicsi, kerek kövek a folyómederben, és az egyszerű, vöröses sziklát vízszintesen behálózó furcsa, zöldes színű sávokból halvány fény áradt.

Félkegyelmű tátott szájjal figyelte, ahogy a fény hol elhalványul, hol felerősödik, egyfajta váltakozó ritmusban lüktetve. Úgy pulzált az a sejtelmes, lágy fény, mintha egy láthatatlan, hatalmas szív dobolt volna valahol mélyen.

Az ifjú addig ült ott néma csendben, a fények játékát figyelve, míg egy gondolat nem kezdett megformálódni az agyában. Nehézkesen felállt a lapos kőtömbről, amelyen a barlangba érkezése óta gubbasztott mozdulatlanul, elgémberedett tagjaiba csak lassan tért vissza az élet. Ám ő mit sem törődve teste tiltakozásával a vele szemben lévő falhoz sétált, és hosszú ujjaival megérintette a fényeret. Az mintha csak erre várt volna, egyre gyorsuló tempóban lüktetett, és egy idő után úgy tűnt, iránya van.

Félkegyelmű szinte öntudatlanul indult meg egy keskeny folyosón, ujjaival az éren, engedelmeskedve az ismeretlen késztetésnek. Lába alatt a durva, sziklás talaj mintha puha gyepszőnyeggé vált volna, és a zöld fény úgy verődött vissza a falakról, ahogy az erdő mélyén dereng át a napsütés a dús lombok között.

Megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb csarnokon, hol szűkebb, hol tágasabb folyosón haladt át, mindvégig a pulzáló fény követve, míg végül egy minden addiginál hatalmasabb terembe érkezett. Szeme elé kapta a kezét, ahogy az eddig gyér fényt éles, vakító ragyogás váltotta fel. Széttárt ujjai között mert csak körülnézni, és mikor meglátta, hova vezette őt az a fura zöld lüktetés, eltátotta a száját, karja pedig lehullott az arca elől.

Egy tágas, szinte végeláthatatlan tárnába érkezett. A falait jószerivel teljesen beszőtték a zöld sávok, amik néhol vastagabbak voltak, mint a saját combja, majd lecsorogtak a talajra. A tárna teteje a tökéletes, nappali világosság ellenére is a magasban uralkodó homályba veszett. A terem közepén pedig, az összefutó erek középpontjában, egy különös, fekete kőtömb emelkedett. Ahogy ránézett, a talapzatánál hömpölyögni látszó zöld fény mintha felujjongott volna örömében.

Maga sem tudta, miért, de az a fura kőtömb vonzotta magához, és ahogy az első, bizonytalan lépteket megtette felé, a fények még erősebben hullámzottak körülötte és egy halk, reszelős hang szólalt meg valahol az elméje leghátsó zugában.

Megtorpant, értetlenül rázta meg a fejét, de a hang nem tágított, tovább suttogott. Kétségbeesetten pördült meg a tengelye körül, arra számított, hogy a háta mögött megpillantja majd az őt folytonosan ugrató falujabeli fiatalokat, de hiába forgott jobbra-balra, senki sem volt rajta kívül a tárnában.

A hang folytatta a száraz mormolást, és Félkegyelmű önkéntelenül is elkezdett odafigyelni rá. Először nem értette, mit akar tőle a fura suttogás, de a szavai nyomán mintha önálló életre kelt volna a teste. Határozott léptekkel indult meg a fekete kőtömb felé, majd kapaszkodott fel a túloldalán talált tükörsima kőlépcsőkön. Felérve látta csak meg, hogy amit a barlang bejáratából egyetlen, masszív tömbnek gondolt, az tulajdonképpen egy három oldalról falakkal határolt kis helyiség, magába a fekete kőbe vájva.

Azonnal felismerte, hol jár. Sokszor tátotta a száját a kovácsműhely környékén, figyelve a hatalmas termetű, nagybajuszú kovácsot, akinek a karja vastagsága fatörzsekével vetekedett, így a tőle ellesett mozdulatokkal élesztette fel a tüzet, akasztotta a nyakába a vastag, fényes barna bőrből készült kötényt és vette szemügyre a két sosem látott, csillogó fémdarabot, melyeket a fejében folyamatosan zsolozsmázó hang vezérletével fedezett fel a kohó mellett lévő kis asztalon.

Ez a hang vezette a kezét is, melynek nyomán a csillagoknál is ezüstösebb fényű és az éjszaka bársonyánál is sötétebb fekete fémekből enyhén íves, mesteri pengéket kovácsolt, és ez a hang mutatta meg neki végül a kiutat a különös barlangból, mikor végzett a munkával.

A felszínen pedig már várt rá valaki. A férfi tán a legmagasabb volt, akit valaha is látott. Tetőtől talpig fekete ruha borította szikár testét, széles karimájú, fura kalapja alól pedig metsző, sötét szempár méricskélte.

A hang ekkor azt mondta Félkegyelműnek, nem kell félnie az idegentől, épp ellenkezőleg, azért jött, mert őt jelölték ki az Istenek, hogy az általa kovácsolt pengéket hordozza.

A fura idegen pedig csak felfelé görbítette a szája sarkát, mosoly gyanánt, majd elvette a szikrázó fegyvereket a még mindig reszkető ifjútól. Félkegyelmű legnagyobb döbbenetére, mikor a férfi megérintette a nagy gonddal készített, mesteri mintázatú selyemburkolatot a markolaton, a szalagok önálló életre keltek, sajátos formába rendeződtek, csak hogy láthatóvá tegyék a külső felükön a két ábrát, egy hófehér ruhába öltözött, bölcsességtől sugárzó nőalakot az ezüst pengén és egy feketébe öltözött, maszkot viselő, villogó szemű másikat a feketén.

A férfi ekkor mélyen a szemébe húzta kalapját, majd fellebbentve poros szegélyű köpenyét a pengéket egyetlen sima mozdulattal egyetlen vékony, fekete hüvelybe csúsztatta és hátat fordítva a rémülten hátráló ifjúnak, öles léptekkel eltűnt a kopár sziklák között.

Félkegyelmű lélekszakadva rohant vissza a falujába és mesélte el mindenkinek, akivel csak találkozott, hogy mi történt vele, az emberek pedig ugyanúgy nem hittek neki, ahogyan sohasem, és nevetve kergették el.

Ám egyvalaki mégis akadt, aki értő fülekkel hallgatta a bolond ifjú beszámolóját. A falu elöljárójának legkisebb fia hosszú ideig gondolkozott azon, amit azon a fülledt, perzselő délutánon hallott, majd két barátjával felkaptatott a hegyre, amelyről az ifjú mesélt. Maga sem tudta, hogy a véletlennek köszönhette, vagy inkább a halk, zörgő hangnak a fejében, de rábukkant a vájatra, amelybe Félkegyelmű hullott.

Hosszú éveken át zajlottak a munkálatok, melynek során végül a három fiú férfivá érett és a rég elfeledett kovácsműhely fölé káprázatos, hófehér kövekből épült templom emelkedett. Ahogy múltak az évek és furcsa, hátborzongató hírek keltek szárnyra valami ismeretlen, félelmetes erőről, ami a szárazföldet igyekezett meghódítani, egyre több ember zarándokolt el a Pengék Templomába és hallgatta a soha el nem feledendő történetet arról, hogyan is kovácsolta a Két Pengét a bolond Félkegyelmű, hogyan jött el érte az Istenek választottja és hogyan emelték a semmiből a két kezükkel az ifjak a szent helyet.

Majd pedig, mikor már az Istenek is aggódtak a Mytgarra teljes keleti részét uraló gonoszság miatt, szárnyra kapott a jóslat, hogy a Két Penge végül eggyé válik majd a leghatalmasabb Ítélethozó kezében, és újra elhozza a békét és a dicsőséget a világra.