Megszámolni sem tudom, hányszor fordult már velem elő, hogy kinyitottam egy wordöt, megropogtattam az ujjaimat, kitámasztottam a csuklómat... Aztán csak ültem, egyre többet fészkelődve, egyre idegesebben. A szemem először kiszáradt, majd tikkelni kezdett. Az ujjaim elgémberedtek, a csuklóm begörcsölt az erőltetett póztól. Egy idő után érdekesebb lett, mit csinál a szomszéd ház gyakorlatilag bármely lakója, de még az égen elhúzó legutolsó bárányfelhő is izgalmasabb volt, mint a feladat. Én pedig elunva a dolgot felálltam, a word pedig ott maradt szűzfehéren, érintetlenül.
Ezek az időszakok hol hosszabbra, hol rövidebbre nyúlnak nálam. A "rekord" eddig - ha minden igaz - kerek 10 év volt, mikor egy véletlen baleset folytán elszállt a legutóbbi regényem a gépről, a kézzel írt jegyzetekből pedig csak töredékét tudtam összerakni. Ezt akkor igazi katasztrófaként éltem meg, és már csak azért sem ültem gép elé, mert ugyebár majd én megmutatom!
Hogy előnyömre vált-e vagy sem? Azt mondom, mindenképp. Az a 10 év arra volt jó, hogy kihámozzam magam a korai húszas éveim fellengzősségéből, mikor mindenáron én akartam a legszebb, leghosszabb, egyben legfurmányosabb, legnyelvújítóbb mondatokat összerakni. Na jó, talán mégsem sikerült 100%-ig. :)
A mostani fehér lap kórságaimat már nem a bezzeg vezérli, hanem talán a hosszas kihagyás okozta dömping. Rengeteg ötlet kavarog a fejemben, címek, alakok, helyszínek, cselekményfoszlányok. Jelenleg is 10 regénynek van meg a vázlata, nem is beszélve Az Életem Fő Művéről, ami annyi kutatást igényelne, hogy ha abban a kihagyott 10 évben csak ezzel foglalkoztam volna, tán akkor sem lennék közelebb hozzá, mint most vagyok - és akkor még a novellákról, jelenetekről, vagy csak a fejemben futó "csak csend ne legyen" marhaságokról szó sem esett.
És azt hiszem, itt a bökkenő. Egyszerűen túl sok az infó, túl sokat akarok - csak éppen azt nem tudom, hogy hogyan. Mert hiába a húzókarakter, hiába a vázlat, ha aztán csak ülök és nézek ki a fejemből, hogy oké, oké, de MI LEGYEN AZ ELSŐ MONDAT? Vagy mi történjen a fontos jelenetek közti átvezető lötyögésben?
A tavalyi évem erről szólt. Pörgött az agyam, születtek a jobb-rosszabb-kuka ötletek, csak éppen időm nem volt belevágni egybe sem, vagy ha mégis, folyton megakadtam a fentiek miatt. A tuti módszer még mindig hiányzik, azonban most újonnan született lelkesedés hajt. Nem fogok csapongani, szigorúan tartom magam a projektlistához, végtére is nem a mennyiség, ami számít, jó írásból legalábbis nem - én pedig nem akarok salátát kiadni a kezem közül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése