Olyan vagyok, mint mindenki más. Reggel felkelek, s míg meg nem iszom az első kávémat, sárkányt játszom. Napközben teszem a dolgom, hol jobban, hol kevésbé lelkesen. Tépem a hajam időnként, és még a körmöm is rágom. Szeretem a matekot és az excelt babrálni. Szeretem a gyerekeimet, bár mostanában leginkább miattuk kopaszodom.
Más vagyok, mint a többiek. Ha úgy ébredek, tíz másodperc alatt futom a százat, százhatvannal veszem be a hajtűkanyart. Enyém a legfeketébb öv, a kifogyhatatlan tárú géppisztoly. Ügyesebben mászom, mint Pókember és brillesebb a logikám, mint Sherlocké.
Más napokon szőrén ülöm meg a lovat, puszta kézzel fojtom meg a sárkányt. Kardmester vagyok és a mágia ura. Leigázom az összes világot, vagy éppen hőssé válok az elnyomó legyőzése által. Én vagyok a legkisebb királykisasszony, a bibircsók a banya orrán, a kardba rejtett lélek.
Ritkán szörnyetegként létezem. Embertársaimat kínzom, puszta szórakozásból. Nyomorítom őket, testileg, lelkileg, mert a bennem égő kínnal gyáva vagyok szembenézni. Gyilkos vagyok, erőszaktevő, zsarnok. Az áldozat, aki csendben retteg. Akinek szavát senki sem hallja.
