Számtalan helyen és formában boncolgatták már ezt a témát a hozzám hasonlók, a kompetensebbek, a profik - meg úgy egyáltalán bárki, akit érdekel az írás maga. Ami miatt mégis felmerült bennem az írói álnév kérdése, az a legközelebbi pályázat, amin részt akarok venni. Ahogy belelapoztam a kiíró honlapjába, a korábbi nyertesek névsorát nézegetve egy valamit sikerült leszűrnöm egyből: mindenki a saját nevén, de legalábbis magyar néven publikált.
És ezzel okoztam magamnak egy jó kis fejtörést. Mikor elkezdtem az írással komolyabban, vagyis mások előtt is vállalható formában foglalkozni, egyértelmű volt, hogy kell az álnév. Mert az trendi, mert az vadregényes, mert, mert, mert - csak. Meg is alkottam magamnak egyet, amire roppant büszke voltam és életem közel egyharmadában önálló személyként bántam vele. Igen, vele, mert úgy éreztem, általa lehetek az, aki fizikai valómban nem lehetek.
Aztán a legelső Aranymosás pályázaton "játékból" egy szerkesztő méltatta a műveinket, vele együtt pedig a választott neveket is, és... és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az én féltve dédelgetett, csúcsszupernek, vagánynak és ütősnek képzelt nevem egy kalap semmit sem ér, épp csak egy hajszálnyira van attól, hogy közröhej tárgyává váljon.
Teljes megsemmisülés volt ez nekem. Hogy hogyan reagáltam? Mint általában mindenki: zsigerből megsértődtem és duzzogni kezdtem, majd magyarázkodásba fogtam, miért jó ez így, mi az eszmei mondanivalója és különben is.
Végül, vérző szívvel, de elengedtem azt a nevet, mert beláttam, hogy a szerkesztőnek igaza volt. Elkergettem ezzel azt a valakit is, aki hosszú éveket töltött sóhajtozással, álmodozással és nyafogással, aki csak gyártotta a kifogásokat, tenni viszont nem volt hajlandó azért, hogy az álmai valósággá is váljanak.
Így hunyt el Chrystal Morrison 13 év után.
Azonban továbbra is úgy érzem, nekem kell egy név, amit magamra húzva kiélhetem a fantáziámat, a világra szabadíthatom minden agymenésemet, aminek a viselésével megóvhatom a privát szférámat, a magánéletemet.
Sokan persze úgy vannak vele, miért nem jó a saját? Mit kell itt nagyzolni, mindenféle kacifántos neveket magára aggatnia az embernek, pláne ha idegen nyelvűt választ? Van az a műfaj, ahol szinte követelmény is a magyar hangzás (mint ennél a pályázatnál, amit fentebb említettem), sci-finél, szépirodalomnál mindenképp. Ez utóbbit valahol meg is értem, nevetséges lenne mondjuk Balogh Tibor hányattatásairól olvasni egy Louis C. Scott név alatt megjelentett kötetben.
Bele lehetne itt bonyolódni egyébként a magyar kontra idegen nyelvű névválasztásba, számos helyen ment erről már vita a két tábor pártolói között - kihagynám.
Jelen állapotomban több "alteregót" is a magaménak tudok. Sokkal könnyebb ez így nekem, mert csak beléjük bújok, mint valami második bőrbe és már át is lényegültem. Nem kell keresgélnem a stílust, ide-oda rázódnom a különböző irányok között.
És hogy tulajdonképpen hogyan is hívják a nevemet? Erről majd később. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése