Leestem a szekérről

Fetrengek a porban, a szememet marják a tovarobogó fogat által felvert mikroszkopikus szemcsék. A kreativitás csillogó aranyhintója messze jár, én pedig bambán bámulok utána.

Egy időre pihennem kell. A kényszer szülte írások általában a kukában landolnak, nem is valók máshova. Elővettem egy régebbi regényt inkább, elkezdtem átírni, mert teljesen lemondani a történetszövésről nem tudok, az újak azonban nyögvenyelősek. Talán kisül belőle valami vállalható, ha meg nem, legalább nem zsibbad le az agyam teljesen.

Kis off következik.

A kötődésről

Minden történet, amit az ember egyszerű halandóként elolvas, vagy szerzőként/íróként papírra vet, a kötődéssel indul. Egy ötlet, egy karakter, egy cselekmény vagy szimplán csak egy szituáció, ami kiválthatja ezt az erős érzelmi reakciót. Ha megvan, a történet tovarobog, akár egy rohamozó rinocérosz, megállíthatatlanul, kérlelhetetlenül.

Ha viszont nincs...

Így állok én most. Minden munkám, amin az elmúlt fél évben dolgoztam, csupán munka volt. Nem váltott ki belőlem különösebb reakciót, nem lángoltam sem szereplőért, sem a leírt eseményért. Nem volt különösebb motiváció sem azon kívül, hogy meg KELL írni.

Vagyok is,

meg nem is. Lefoglal mostanában a gyűjtögetés, az önképzés, a kósza ötletek lefirkantása - vagyis semmi komoly. Kicsit eltávolodtam most az írástól, talán a tavasz teszi, talán hogy beindult a játszótéri szezon és estére már jártányi erőm sincs, vagy csak szimplán takarékra állt a fantáziám, hát tudja a fene.

Mindezektől függetlenül a márciusi novella rubrikájába be fog kerülni a pipa. Hamarosan vállalható formába kerül. :)

A helyzetem: változékony

Mondhatni. Gőzerővel belevetettem magam az idei évre betervezett regénybe, most éppen lázas háttérmunkákat folytatok. Lelövöm a poént és elárulom, hogy jelentős szerepet kap a japán kultúra, azon belül is az ősi szamuráj értékek, és a jakuza zárt világába is bepillantást nyerhetünk. Mindemellé társul egy laza, ír kocsmahangulat, és már kész is a nemzetközi koktél! :)
Mindez persze rettentő kutatással és munkával jár, mert csak elképzelni szép és jó a dolgokat, de ha pontos, és ami fő: hiteles akarok lenni, azt nem egy kiadós délutáni alvás közben fogom tudni elérni.

Közben persze igyekszem a pályázatokkal is előrébb jutni, jelenleg kettő jön számításba. Az egyik az egy sci-fi pályázat (jó ég, mire nem vetemedem :D), a másik pedig jeligés. Hogy arra mivel készülök, még nem tudom, bár illene, mivel bő 3 hét a leadási határidő...

Aztán belekezdtem egy novellának induló vámpíros történetbe, szintén pályázatra lett volna, de nem volt még elég kiforrott, így akkor inkább nem erőltettem. Most viszont ujjgyakorlásnak kiváló lehet, és még az is előfordulhat, hogy egészen egy kisregényig növi ki magát.

Szóval így állok mostanság, főként kutatok, ritkábban alkotok. Februári novellával meg nem állok sehogy. :(

Neked hogy hívják a nevedet?

Számtalan helyen és formában boncolgatták már ezt a témát a hozzám hasonlók, a kompetensebbek, a profik - meg úgy egyáltalán bárki, akit érdekel az írás maga. Ami miatt mégis felmerült bennem az írói álnév kérdése, az a legközelebbi pályázat, amin részt akarok venni. Ahogy belelapoztam a kiíró honlapjába, a korábbi nyertesek névsorát nézegetve egy valamit sikerült leszűrnöm egyből: mindenki a saját nevén, de legalábbis magyar néven publikált.

És ezzel okoztam magamnak egy jó kis fejtörést. Mikor elkezdtem az írással komolyabban, vagyis mások előtt is vállalható formában foglalkozni, egyértelmű volt, hogy kell az álnév. Mert az trendi, mert az vadregényes, mert, mert, mert - csak. Meg is alkottam magamnak egyet, amire roppant büszke voltam és életem közel egyharmadában önálló személyként bántam vele. Igen, vele, mert úgy éreztem, általa lehetek az, aki fizikai valómban nem lehetek.

Csorba szarvak, kopott glóriák

A krimóban már minden a megszokott kerékvágásban haladt, mikor a férfi belépett az ajtón. Hatalmas, érthetetlen vigyor áradt szét sötétszőke borostától árnyékos arcán, kék szemében helyidegen öröm villant. Mélyet szippantott az olcsó sör, a kapadohány és a zsíros, túlsütött ételek nehéz, mindent belengő bűzéből, majd ruganyos léptekkel megindult a bárpult felé.

Menet közben barátságosan odabiccentett az őt bámuló rosszarcúaknak. Lefegyverző mosolyt küldött a pár fillérért fásultan dörgölőző lotyóknak. Elegáns mozdulattal szökkent át a rozsdás tócsán – csupán ennyi maradt az érkezése előtt lezajlott heveny lincselésből.

A bevonulását kísérő döbbent csend egészen addig tartott, amíg elérte a kocsma lelkét jelentő szúette, a beleállított késektől árkosra hasadozott pultot. Mire felkapaszkodott az egymás mellé sorakoztatott háromlábú székek egyikére, majd olyan élvezettel, mintha a világ legbecsesebb nektárját szürcsölné, hatalmasat húzott az orra elé penderített savanykás, zavaros sörrel teli korsóból, már a kutya sem foglalkozott vele.

Egyvalaki azonban mégis árgus szemmel figyelte minden mozdulatát. A homályban megbújó alak fekete szeme szikrát hányt egy pillanatra, ahogy visszatükrözte a pipájában izzó parázs vörös fényét; az asztalán heverő nyitott könyvben megszaporodott a szálkás betűk sora.

Január: pipa!

És igen, igen, igen! Vállalható formában a januári novella, kívül-belül, széltében-hosszában. :) A tesztolvasóm "modern Ádám-Éva történet"-ként élte meg, noha az alapszándék nem ez volt, csak valami laza, karakteralapú jelenetet akartam. Külön öröm, ha mélyebb jelentést vélnek felfedezni, mint ami az eredeti elképzelés. Szóval: tessék élvezni!