A kötődésről

Minden történet, amit az ember egyszerű halandóként elolvas, vagy szerzőként/íróként papírra vet, a kötődéssel indul. Egy ötlet, egy karakter, egy cselekmény vagy szimplán csak egy szituáció, ami kiválthatja ezt az erős érzelmi reakciót. Ha megvan, a történet tovarobog, akár egy rohamozó rinocérosz, megállíthatatlanul, kérlelhetetlenül.

Ha viszont nincs...

Így állok én most. Minden munkám, amin az elmúlt fél évben dolgoztam, csupán munka volt. Nem váltott ki belőlem különösebb reakciót, nem lángoltam sem szereplőért, sem a leírt eseményért. Nem volt különösebb motiváció sem azon kívül, hogy meg KELL írni.


A legutóbbi, befejezett regényem erősen karakterekre épült, előbb voltak ők meg, mint maga a történet. A főhősnő volt minden, ami én abban az élethelyzetben, mikor megszületett, lenni akartam, társai pedig az ő, az én szórakoztatásomra születtek. Aztán ahogy haladtak előre az események, egyszer csak azt vettem észre, a szálak elszabadultak, önmagukat szövik, én pusztán lerögzítem őket. Kevés helyen kellett csak belenyúlnom, hogy összezárjon a végére, és szintén nem volt számos alkalom, ahol meg kellett állnom és elgondolkoznom, hogy miért nem működik így a dolog.
Az egyik ilyen leállásból született meg aztán A férfi karakter, akibe szinte azonnal, lángolásig beleszerettem - igen, én, a hősnő pedig csak rajtam keresztül.

Egy korábbi, befejezetlen munkámban (ami egy fanfic volt) szintén a karakterekből indult ki minden, az ő nyűgjük, érzelmeik, reakciójuk, döntéseik vitték tovább a cselekményt. Itt kissé már tervszerűbben haladtam előre, mint a fent említett regénynél, de még mindig nem volt szükség pontról pontra megírt cselekményvázlatra.

Azt hiszem, a mostani történeteimmel pontosan ez a baj. Kettő fut párhuzamosan, egyiket írom aktívan, egy másikat csak fejben modellezem. Amit írok, 15 fejezetre bontottam le eddig, ez nagyjából a történet 2/3-a - és be kell valljam, hatalmas blokkot jelent nekem. Megfojt, hogy néznem kell a vázlatot, hogy tartanom kell magam a vázlathoz, mert különben... Egyébként egy nagy frászt. Semmit sem kell. Ez talán itt a felismerés helye, és igen, talán ki kell törnöm ebből a magamra erőltetett kényszer-komfortzónából, mert soha semmi nem lesz így a munkámból - pontosítva, a világ végéig pusztán munka marad, ami pedig örömnek, szenvedélynek, borzongásnak kellene, hogy legyen.
Ez azonban azt jelenti, hogy az eddig elkészült cca. 10 ezer szót vagy erősen át kell írnom, vagy kivágnom a teljes anyagot a kukába és újrakezdenem az egészet. Előbbi vonz inkább (nem, nem a lustaság miatt), a fő-fő karakterem ugyanis szerelem a javából, egyszerre delejez, mulattat és kelt bennem legyűrhetetlen késztetést egy hatalmas jobbegyenesre. Ő volt az első, aki a történetből kikelt, minden más (maga a cselekmény is) csak utólag derengett fel az én kreatív ködömből.
Újabb bökkenő ezzel kapcsolatban, hogy az eredetileg szintén fő-fő szereplőnek szánt karakter pillanatnyilag idegen még számomra, halványan ismerem csak a motivációját, a gondolatait, a személyiségét. Nagyjából tudom csak, mit fog tenni a most készülő, róla szóló fejezetben és csak vázlataiban, hogy ezzel merre viszi a történet fonalát, de ennyi. Nincs kötődés, nincs semmilyen érzelmi kapcsolat kettőnk között.
Menet közben egy szűk, sötét sikátorból előlépett egy harmadik alak is, aki viszont még annyira sem mutatta meg magát, mint a kettes számú (nevezzük így) fő-fő. Ő egyelőre rejtély számomra, egy fekete lyuk a történetben.

A másikról tán szót sem érdemes ejteni, bár a világ és a karakterek sokkal kidolgozottabb fázisban vannak, mint az aktívan futó történetben, mégis élettelennek érzem. Azon sokkal többet kell dolgoznom, nem is hiszem, hogy egyhamar bele fogok vágni.

Szóval így állok. Nem fordultam még teljes egészében a történetek, szereplők felé, nem izzott fel bennem szinte semmi. És ez baj, nagyon nagy baj. Lehet, másoknál, profiknál megy egy futószalagon is, nálam előbb kell az érzelmi töltet, hogy legalább egyetlen alak/szituáció legyen, amiért hevülni tudok. Amíg ez hiányzik, a munka csupán munka marad.